Még nem alakítottunk ki szigorú munkamegosztást Bogival, hogy mikor melyikünk és miről fog írni, de lehet, hogy az lesz a felosztás, hogy Bogi ír valamit, én meg utólag elkezdem megmagyarázni, vagy ha úgy tetszik okoskodni róla. 

A bőrömből nem tudok kibújni, ezért ha már okosnak születtem, akkor tartom magam hozzá. Édesanyám mesélte, hogy amikor 5 éves koromban megkaptam kancsal szememre az első, nagyos, (tehát nem rugós, fül mögé kunkorodó szárú) szemüvegem, akkor a doktor bácsim kis tudósomnak hívott. Pedig csak ismerte a még zsenge, de már hiú női lelkemet, és ezzel a hazugsággal érte el, hogy kitátsam neki a számat.

Erről tanúskodik ez a képem:

De ez volt az az időszaka is az életemnek, amikor meghalt 35 éves édesapám. Három gyerekét meg a 34 éves feleségét hagyta maga után. A cukorbetegség okozta a halálát. 30 éves korában derült ki a betegsége, és elvitte a kór nagyon fiatalon.

Azt sem tisztáztuk le Bogival, hogy mennyire engedjük be a belsőnkbe az olvasókat. Azokhoz akarunk-e szólni, akik ismerik a családi körülményeinket, (kevés ilyen ember van), vagy sokkal több embernek igyekszünk segíteni? A tanulságok levonásához szükség van generációkon keresztül visszatekinteni olyan messzire, amennyire csak tudok. Ezért nem fogok elhallgatni gyermekkori emlékeket, azután majd kiderül hogy férjem, kisfiam mennyire lesznek partnerek a továbbiakhoz.

Szóval 1960-ban derült ki apám betegsége. Addig asztalosüzemben, cipőgyárban, meg kocsi kísérőként dolgozott, de akkor azt tanácsolta neki az orvos, hogy váltson munkahelyet, menjen el a Vágóhídra dolgozni, mert ott tud elég húshoz jutni.

A fiatalabbaknak mesélem, akik nem éltek akkoriban, hogy a háború vége után járunk 15 évvel. Jórészt újjáépült az ország, az inflációt megállította az új forint bevezetése. Mindenkinek volt munkahelye, sőt kötelező volt, hogy legyen munkahelye, de szűkösen lehetett még ruhát, elektronikai cikkeket, sőt alapvető élelmiszereket is beszerezni. A kenyeret már nem jegyre, fejadagonként osztották, de a tejet a gyerekeknek igen, A húshoz sem akármikor, akármennyihez lehetett hozzájutni Újpesten, ahol születtem és éltünk. Anyámat ugyan "kiképezték" arra, hogy milyen az egészséges táplálkozása egy cukorbetegnek, de főzni egy nagycsaládra a semmiből, vagy a kevésből nem volt egyszerű feladat. Apám elment hát a Vágóhídra dolgozni, így valóban a többséghez képest gyakrabban volt otthon, ha nem is bélszín, de máj, tüdő, hagymás vér, töltelékárú stb.

Felvillannak emlékek, mert  5 éves koromra, és apámra nem igazán emlékszem, de ezek az ízek előjönnek, meg az is, hogy nem szerettem sem a máj keserűségét, sem a szalon tüdő szivacsosságát, a hagymás vér, meg eleve undorított. Meg látom apám vastag fém injectiós tűit, fecskendőit, amint főzik, sterilizálják otthon.

Meg az is, hogy szaladok elé, amikor jön haza a munkából, felkap, a magasba emel, bújok hozzá, és kérdem mit hozott. A lekváros buktát, amit a gyári ebédből nem evett, nem ehetett meg előveszi az érdekes szagú bőr táskájából, és odaadja nekem mint a legkisebbnek, aki ráadásul lány volt. Az ő libringje.

Utálta magát szúrni, nem tudta megszokni. Irtózott az egésztől félt a fájdalomtól? Nem tudom. Azután olyanra is emlékszem, hogy anyám sietve keveri neki a cukros vizet, itatja, szinte önti a sápadt, remegő, gyönge emberbe. Leesett a vércukra mondják nekem, aki ijedten kérdem, mi van apucival. Azután elalszik, és nagyon hasonlít az alvása ahhoz, amikor csak berúgott előtte.

Akkoriban még nem voltak stixek, meg ilyen gyors tesztek amivel egy csepp vérből meg lehet állapítani szinte percről percre a vércukor szintet, vagy akár visszamenőleg hónapokra. Egy vércukor beállítás kórházi bent fekvést, sok vérvételt, sok türelmet kívánt. Anyám úgy mesélte, hogy 1965 kora márciusában ahogy hazaért apám a munkából, rosszul lett. Anyám nem tudta felkelteni, hiába ébresztgette, ezért kihívta a mentőt, akik elvitték apámat. Azt mondták kómába esett. A haláláig, hónapokig volt kórházban. már nem tért észhez többé. Április 24-én bátyám névnapján halt meg.

Miatta akartam orvos lenni, hogy tudjak majd segíteni. Másoknak ne kelljen apa nélkül felnőni. 

Nem lettem orvos, csak nővér, de lett helyette egy cukorbeteg férjem, meg cukros gyerekeim.

Rendelkezik velem a sors, vagy én rendelkezem a sorsomról? Majd meglátjuk!