Mielőtt elkezded olvasni, kérlek nyisd ki a szíved és fogadd el, hogy van aki
szeret kövér lenni és így is imádja az életét. :)

Nyár közepén a fodrászom észrevette, hogy dús hajam háromnegyedét
elhagytam. Persze nekem is feltűnt, de nem tulajdonítottam neki túl
nagy jelentőséget. A szigor meg a féltés hatására elkezdtem egy góc
kutatást aminek a keretén belül a bőrgyógyász elküldött egy éhgyomri
vérvételre. Az eredménye nagyon megdöbbentett mindenkit.

Igen, az ott 22, a megengedett 6 helyett! :( Amikor megkaptam a
leletet már tudtam, hogy ebből kórház lesz, és a háziorvosi látogatás
után már meg is kaptam a beutalómat a II.sz Belgyógyászati Klinikára.
Ebben a kórházban is feküdt Édesapám. Ez augusztus utolsó hétvégéje volt.
Megérkezésem után kezdődött az igazi fekete leves, vérvétel,
cukormérés és az inzulin kúra. Péntek este kerültem be,
szombat - vasárnap holt időben igazából semmi extra nem történt,
egyedül voltam egy nagy kórteremben, a cukromat szépen lassan vitték
le, amiért nem tudok eléggé hálás lenni. Nem tudták megállapítani az
elején, hogy 1. vagy 2. típusú a cukorbetegségem, de kiengedni már
inzulinrezisztenciával engedtek ki. Az orvosom azt mondta, hogy
valószínűleg 3 hónapja vagyok cukorbeteg és idegi alapon jött ki,
amikor visszaszámoltam az jött ki, hogy amikor Édesapám műtétje volt
akörül történhetett. Semmilyen cukorbetegségre utaló tünetem nem volt,
nem kellett sokat inni - pisilni, nem volt acetonszagom. A páromnak
csak annyi volt furcsa, hogy hirtelen csattantam dolgokra, de azt
ráfogtam a melegre. Az érzéseim nagyon kuszák voltak.
Az első ami eszembe jutott, hogy nem akarom szúrni magam, hiába
"könnyebb" úgy meg hozzá lehet szokni, de nekem az egy végleges
dolognak tűnt akkor. És itt ment mellette, hogy nagyon szeretném, hogy
rózsaszín legyen a cukormérőm, na hát mégiscsak lány vagyok :) (
Remélem cukormérő gyártók is olvassák majd a blogot :DDD )
A második az az, hogy nem akarok úgy járni mint Apa :(
A harmadik dolog volt az, hogy bármennyire is szeretek kövér lenni,
ennek sajnos vége, muszáj leadnom jó pár kilót azért, hogy ettől az
egésztől szabaduljak.
Ahogy a kórházban feküdtem és volt időm gondolkozni, egyre mérgesebb
lettem és kérdeztem magamtól, hogy miért én? Miért nekem kellett?
senkivel nem csináltam semmi rosszat, hogy ezt érdemeltem volna.
Miért? Miért? Miért? Pedig én tényleg szerettem úgy élni ahogy.
Annyira sajnáltam az otthon maradt zöld tea maradékot amit nem ihattam
meg, a túró rudit, a kókuszos csodákat a GUMICUKROT! :)
A kórházban volt a minimális diéta, korpás fél zsemle, az időre evés (ami
nekem sohasem ment, délután kettőkor ettem először általában) a fejtágítás és a
sajnálkozás, amire nem volt szükségem. És azt kell, hogy mondjam a
kórház dolgozóitól több sajnálatot kaptam mint a családomtól vagy a
barátaimtól. Ezt köszönöm, mert ha akkor azt megkapom akkor
beletemetem magam és szépen kipárnázom magamnak a beteg vagyok kanapét
és onnan soha fel nem állok.
Van egy ismerősöm, igazából internetes barát, azt hiszem az ő szavai
voltak azok amik észhez térítettek Hiába lettem én cukorbeteg, a világ
nem fog megállni, ezt most te vagy eldöntöd fejben, vagy elbukod, de
akkor ne is játszd el, hogy tenni akarsz érte! Majd utána küldött egy
fényképet, finom és zsíros kajáról! :)
Mutatok pár képet, benne lesz a kis cukikám, amiért hajnalban
keltettek, az ebéd amit csináltam magamnak és amin élek kb. és a
kedvem! :)
Innen, folyt. köv. remélem ezt is szerettétek meg a következőt is fogjátok! :)

Az első találkozás a cukimérőmmel :)

Ezek kellettek a hormon vizsgálathoz! :)

Fincsi :)

Itt már jó a kedvem :)

Puszi, Bogi
.